Skót és Joe Bácsi Kocsmája

Skót és Joe bácsi - mese törzsvendégeinknek

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt két legény. Arra tették fejüket, hogy szerencsét próbálnak. Mondja az egyik, az okosabb:
- Figyelj csak Skót! Mi lenne, ha dologra tennénk fejünket és meggazdagúlnánk?
- Mire gondolsz, jó barátom?
- A nagy birtokos úr, kitől helyt kaptam, mostan már nem akarja, hogy én javítgassam az arra járó szekereknek kerekeit. Elküldött, mondta szedjem a sátorfámat, van négy hónapom. Megtanultam én becsülettel a munkát, de egyedül nem bírom, elkelne a segítség.
- Osztán mi pézbe kerül ez nekünk, jó komám? - számoljuk azt meg.
Összekuporodtak az asztal fölött, tervezgettek, számolgattak sok órán át. Bizony bármit is szerettek volna kurtítani nem lett az kevesebb, mint négyezer aranypengő a szerelde, plusz kell még egy birtok ahova azt majd felépítik.
- Beszéljünk a bölcsekkel! Adjuk el anyáink házát! –pattant ki az ötlet szinte egyszerre a fejükből.
A Skót édesanyja, aki ott tüsténkedett, és mindent hallott, elmosolyodott és azt mondta:
- Hej, édes fiam, tudtam én, hogy földönfutóvá teszel!
Mosolygott, megölelte fiát, homlokon csókolta és azzal folytatta.

- Elhiszem nektek, hogy megtudjátok csinálni.
Ezzel sarkon is fordult és neki készült "a hogyan lesz az, amikor nincs már hajlékom" napokra.
- Te jössz Joe, eredj utadra, és vidd a hírt a házatokba, hogy már a ti családotok sem arról híres, hogy van hol aludnia.
Neki iramodott és hatalmas léptekkel hagyta maga mögött "Skóciát". Ahogy hazaért elmondta édesanyjának, mit diskuráltak, hogyan lesz a nagy meggazdagulás. A hír hallatán édesanyja tenyerébe temette arcát, felnézett, körül tekintett a házban, mosolygott és így kezdte:
- Hát édes fiam, bizony ez a ház magától is nem sokára összedőlt volna, örülök, ha tudok nektek ezzel segíteni.
Így kezdődött 1994-ben, megépítettük gumiszervizünket.
Ja, és hogy be is fejezzem, mint minden mese végén, ahogy szokott lenni, a jók elnyerték jutalmukat, boldogan élnek életük végéig.

Tovább az időben...dolgoztunk...elfáradtunk...italoztunk...egy kicsit csajoztunk...aludtunk...majd másnap dolgoztunk ...elfáradtunk...italoztunk...egy kicsit csajoztunk...aludtunk, és ez így ment volna évekig, ha a szebbikneknem jutott volna eszébe valami.
- Figyelj csak, Skót! Mit gondolsz, nem elférne egy jó kis kocsma ott a sarokban?
– Szívemből beszélsz, legalább nem hordjuk máshová a pénzünket (igazi skót). Osztán mi pézbe kerül ez nekünk, jó komám? - számoljuk azt meg.
Összekuporodtak az asztal fölött, tervezgettek, számolgattak sok órán át.
Így lett, hogy 1999-ben megépítettük a gyerekkorunk gúny- , vagy ha úgy tetszik, becenevére hallgató „Skót és Joe bácsi kocsmáját”.



Hogy a Skót, miért Skót?

Ha csak egyetlen gyerekkori emlékemet is elmesélem Skóttal kapcsolatban, akkor is megértik:
Már régen volt. Általános iskolások voltunk még, fent kártyáztunk nálunk. A mi korosztályunk biztos emlékszik - én meg sosem fogom elfelejteni az eset miatt - volt egy nagyon jó ötlete az akkori rendszernek: lecserélték az öt forintosokat egy milliméterrel kisebb átmérőjűre. Mi ezen a téten játszottunk. Nagyon furcsa volt, mert Attila (Skót) folyamatosan veszített, és nem bántotta. Gondoltam megváltozott, megtanulta, hogy nem lehet mindig mindenen nyerni. Már majdnem lelkiismeret furdalásom lett, hogy folyamatosan veszít, mikor anyám oda jött és mondja:
- Attila ez egy régi ötforintos, nem is egy, - és még mindig csak azzal a tekintettel szemlélte, hogy ez valami tévedés. Folytatta:
- Ez mind az! Attila, ezt a pénzt kivonták már a forgalomból!
Az a boldog arc ma is teljesen ugyanaz, ezt sokan ismerik, összetéveszthetetlen.Ő neki a teljes kielégülés. De mesélhetnék az öltönynadrágról, amit kabátbélésből varratott és egy stúdió erősítőre cserélt el velem, meggyőzött, hogy ez egy szenzációs üzlet. Én életem nagy randevúján leültem benne, és a térdénél akkorára nyúlt az anyag, hogy sárga villogó fénnyel megkülönböztetett felvezető autók kísértek haza nehogy balesetet okozzak. Hazáig futottam, az kényelmes volt benne, jól mozgott benne a lábam.
Sorolhatnám még, de nem adhatom ki teljesen, mert a Barátom. Inkább kerestem egy viccet, ami igen ráillő.

A skót focicsapat igen jó játékkal megnyeri a meccset. Meccs után az edző az öltözőben:
- Fiúk, ma igen jól játszottatok, megérdemeltek egy kis frissítőt. John, nyisd ki az ablakot!
Hát innen a név.



És miért Joe bácsi?

Az én történetem sokkal egyszerűbb. A nálamnál 8 évvel fiatalabb öcsém nem tudta kimondani akkoriban helyesen a nevem. Joe-nak hangzott a szájából, erre hasonlított. Majd később, a környezetemben lévő barátaim, kollegáim, ismerőseim felismerték bennem azt a bölcsességet, amiről azt gondolták ezek csak évszázadok alatt gyűjthetők össze. Bizonyára a bölcsességem előtti tisztelet miatt tették a Joe után a bácsit. így lettem Joe bácsi.



És miért kocsma?

Nem akartunk hibázni (bár meg kell jegyeznem, nem is tudunk).
Akkoriban szinte minden vendéglátó „Pub” besorolást kapott, sőt majdnem minden más is, a hentes, a fodrász, stb. Sokan azt gondolták a szó maga az üzleti siker. Alapja mindegyiknek a bontott tégla és a gerenda volt, és ezeket „ízlések” rajzolták vagy firkálták tovább.
Különlegeset és egyedit akartunk, nem akartunk hasonlítani senkire még a hely azonosítását illetően sem. Mondta is kettőnk közül a kreatívabb.
- Skót mi lenne, ha nevünk lenne a névadója? Úgy hívnánk, Skót és Joe bácsi kocsmája.
- Skót bácsi????
- Nem. Skót és Joe bácsi.
- Huhhh de megijedtem. – Ugye ezt nem lehet úgy hallani, értelmezni, hogy Skót bácsi?
- Nem, nyugodj meg.
- Akkor legyen.
Ezzel nyugtáztuk, és elfogadtuk. Onnantól hivatalosan ez a neve: Skót és Joe bácsi Kocsmája.

Ezek voltunk és vagyunk mi...



...és most a létlapunkról a feketeleves.

Honnan kezdjem? Attila cseszegetett, készítsek bemutatkozást a kocsmánkról erre az oldalra. Mondtam délutánra megcsinálom (nem lehet azt mondani neki, oké majd dolgozok rajta, mert a következő mondata ez lett volna: - Zsolt, mikorra lesz kész? – megnézem, gondolkozok vele. – Mikorra??? – ezt akartam elkerülni, és így megint szembesülhettem vele, ez nagyobb meló, mint aminek tűnt kimondva.) Ötletem sem volt, hogyan kezdjek bele. Olvastam más éttermek, pizzériák hogyan írnak magukról, és nagyon megijesztett. Mára elkeltek a legudvariasabb felszolgálás, a legjobb és legolcsóbb ételek, a leghangulatosabb környezet státuszok. Mit írjak? Merthogy olyat még senki nem írt leges-legeslegnagyobban udvarias felszolgálás, akár lehetne ez jó is. De nem.

A környezetemben lévő emberek figyelmeztettek, kockázatosnak véltek az őszinte üzenetét. - azt mondtam, én felvállalom. Legfeljebb a Skót jobban megőszül. – Mi van ha valaki nem érti? – kérdezték. –Érteni fogják, hiszen ez a valóság. – válaszoltam.
Óva intelek a többi résztől, ha tudod magadról, hogy gyengébb az idegrendszered! Kérlek, ezesetben ne is olvasd tovább.

2000-ben indultunk saját üzemeltetésben, majd egy következő kihívás miatt átadtuk bérleménybe az üzletet. Nem részletezem túl, voltak sikeresebb időszakok és voltak, amik nem azok voltak. (Na, erre mondják azt, ha valaki diplomatikus.)
Rengeteg idő telt el, ha valaki kérné, foglaljam össze, annyit mondanék felment a sör ára és a Skót sokkal őszebb lett. (Ennek, hogy fog örülni, amikor olvassa.) Ma már a húszéves lányok is bácsizzák(hát még ennek). Mára lehetne az új neve a kocsmának: Skót bácsi és Joe kocsmája. (Na, ezen nem is gondolkozok, hogy megemlítsem neki.)

A lényeg a lényegben, (nagy nehezen kinyögöm már) újra mi működtetjük.



Kollegáinkról

A választás úgy esett rájuk, hogy bemutattuk üzletünket, elmondtuk mik a mi elvárásaink. (Ennél a résznél nagyon várom, hogy a kedves barátaink észrevételeket tegyenek. Ezt hívják magas labdának. Palika, Répa nektek ez az oldal nem lesz elérhető!) Beszélgettünk, kiderült, tudnak mosolyogni, komolynak, figyelmesnek lenni, amikor kell.

Nem számított hány kávét főztek le életükbe, ismerik-e az összes borvidéket Magyarországon, csak annyi, jó háziasszony módjára képviselik-e majd az üzletünket. Vendégeinknek a felszolgált itala, étele mellé megtudja-e teremteni azt az érzést, hogy ő egy barát, és ennél a helynél jobbat sosem választhatott volna.
A nagybetűs vendéglátó kódex azt írja, a felszolgáló hagyja otthon a magánéletét, az érzéseit, mindig mosolyogjon. Na, ez a című fejezet sok esetben csak egy vicsorgásra emlékeztet más helyeken. Álltam én is sokáig pult mögött és a pult előtt is, kaptam és adtam mosolyt. Hát azt gondolom az eredeti jobb, amit azért a valamiért adunk vagy kapunk, akik vagyunk.

Rájöttem, néha ez nem több mint napi 10-20 szerepjáték. Kevés színészt ismerünk, aki képes arra, hogy naponta akár három darabban lépjen fel, de egy pincérlány ebben sem lehet rossz. Legyen hiteles Júliája Rómeónak, akár a „Bárányok hallgatnak”-ból a Clarice Starling (Jodie Foster), akár „Leon a profi”-ból Mathilda, akár legyen Bonnie ha egy Clyde-al találkozik a pult előtt, akár legyen Jane ha egy Tarzan liánból fonott kötéllel lendül be az ablakon, és stb-stb.

Mindent megtesznek azért, hogy a legjobbak legyenek számotokra, és nem színészkedve, hogy jobban érezzétek magatokat nálunk mint otthon. (Egy-két barátom feleségét ismerve ez nem nagy kihívás.) Azt mutatják, ami bennük van, tökéletesek, éppen annyi hiba van bennük, mint bármelyikünkben.

Megbeszéltem velük. Csak azért – magyaráztam nekik - mert túlterheltek vagytok, és véletlen figyelmeteken kívül esik, hogy jól esne egy mosoly, annyit fog kérdezni a vendég: „Szelíd meggymag vagy, vagy vad meggymag vagy?” vágjátok rá: „Jó nyár jár rája” –én nem kérem, hogy nevessetek.



Konyhánkról ... semmi rizsa!

Ahogy egy ismert budapesti rádió szlogenje reklámozza magát, „Nálunk önök szerkesztik a műsort!” talán ez a legigazabb a mi házunkban is. „Nálunk ti alakítjátok az étlapot!”
Ha nem találsz étvágyad csillapítására valót, egyrészről megverem aki szerkesztette az étlapot, másrészről elkészítjük azt mégis. Hívasd ki a szakácsot a konyháról, mond el, mi az elképzelésed, alkudj meg vele az árban, és már csináljuk is. Direkt nincs százféle pizzánk, mert akkor tuti azt mondod, jöjjek vissza két nap múlva addigra kiolvasod, vagy tollat és papírt kérnél hogy jegyzeteket készíts, mert a harmincadiknál már elfelejtetted mi volt az első tíz. Ételeinkről majd ti meséljetek nekünk és másoknak, én hiába mondom h k…. jó, ezt bárki vallhatja a sajátjáról. Létrehoztunk egy linket aminek címe „ semmi rizsa” itt elmondhatod milyen volt az amit ettél és elégedett voltál-e a kiszolgálással. Ígérjük építő hozzászólásaitokat lereagáljuk gyorsan, mind intézkedésben, mind megválaszolásban.



Egy vendég bemegy a vendéglőbe, és odamegy a csaposhoz:
- Kérek valami ételmaradékot vacsorára, és kérem, hogy a legrondább, legkövérebb, legbarátságtalanabb pincérlány szolgálja fel!
A kocsmáros csodálkozik:
- De uram, nagyon szép, pincérlányaink vannak, nagyon jó konyhánk! Biztos, hogy nem egy finom vacsorát kér, és ezt egy szép pincérlány felszolgálásában?
- Nem. Nem éhes vagyok, hanem egyszerűen csak honvágyam van!